1989. április 12-én az MSZMP központi Bizottságának zárt ülésén megjelent és felszólalt Kádár János, a párt 77 éves elnöke aki ekkor már egy éve betegeskedett. Az utolsó szó jogán - mindenki számára váratlanul - vallani akart 1956-os moszkvai tárgyalásáról (amiről korábban, nyilvánosan sohase beszélt), illetve Nagy Imre elítéléséről, kivégeztetéséről. Ez nyomta igazán a lelkét. De mindaz a változás ami Kelet-Európában és Magyarországon 1956 és 1989 között történt egyszerre kavargott a fejében. Kádár János nehézkesen, szaggatottan megfogalmazott gondolatai értelmezését Kornis Mihály segíti aki előadást tart Kádár Jánosról. (A beszédet archív filmfelvételek és fotók is tagolják.)

Kádár János monológja mintha egyfajta bűntudat elöli szökési és hárítási kísérlet lenne. Képtelen szembesülni, holott szeretne, felelősségével, vállalásaival, kötelezettségeivel. Egyszerre több irányba kellene megfelelnie. Most - az utolsó felszólalásakor - a reform-kommunisták és a régi kommunisták szempontjainak; '56-ban pedig az oroszoknak is meg az oroszok kivonulását sürgető forradalmároknak is. A jelen szituáció megpiszkálja a régi élményt, a régi emóciókat. Főképp a szorongásokat, hiszen egyszerre nem lehet többfelé megfelelni. Az egyénnek ilyenkor nő a feszültsége. Lázasan igyekszik rendezni kapcsolatát a múlttal, a jelennel, a környezettel és a realitással. A beszéd elmondása után Kádár János betegsége súlyosbodott, közszereplésre már nem vállalkozott. Néhány hónappal később, Nagy Imre és mártírtársai újratemetése (1989. június 16.) után, azon a napon és ugyanazon órában amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta és felmentő ítéletet hozott 1989. július 6-án reggel 9 órakor Kádár János meghalt.