Sam Raimi 1981-ben kultuszt teremtett: A gonosz halott jött, látott, hengerelt, Bruce Campbell pedig örökre beleivódott a mozirajongók elméjébe, mint a legendás Ash (nálam azért a Sötétség serege viszi a prímet). Aztán a ki tudja hányadik remake hullám végül elérte Raimi filmjét is: idén elkészült az újragondolt változat Fede Alvarez tálalásában, a főszerepben ezúttal (is) kvázi ismeretlen színészekkel, leszámítva talán Jane Levy-t, de ő is pályája elején tart még.

A 32 év, ami a két film közt van, minden tekintetben meglátszik. Ma már nehezen eladható lenne egy, a régihez hasonlatos horror-vígjáték (kis bátorsággal akár paródiának is nevezhetném), és lehet leszólni ezért, de ma már nehezen elkészíthető is lenne, az ilyesfajta kreativitás manapság hiánycikk a tengerentúl. Így hát Alvarez újragondolta a koncepciót és arra a következtetésre jutott, hogy "broz, akkor csináljunk valami kemény mozit". Hát fogták magukat és csináltak egyet.

No nem kell félni. Ezt pedig kétértelműen mondom: egyfelől az idegrendszerünkkel nem nagyon játszanak csárdást a film során, másrészt Alvarezék jó munkát végeztek. Tényleg jót. Olyannyira, hogy még napok múltán is emlegettem, hogy na, ez a Gonosz halott, ez azért egy egész jó kis mozi volt. Nem horror persze, legalábbis semmiképp nem a hagyományos értelemben vett horror: nem fogjuk takargatni a szemünket, nem várjuk majd lélegzet visszafojtva, hogy mikor robban az arcunkba valami borzalom: ehelyett okosan és lendületesen -bár kiszámíthatóan- adagolják a "frászt" és jóval többször hatnak majd a gyomrunkra, mint az adrenalinunkra. Ezzel azonban semmi baj nincs, szeretjük a gore-t, a Gonosz halott pedig az egyik legjobb, amivel mostanában dolgom volt. Az előddel való összehasonlításnak azonban az ég világon semmi értelme nincs, hisz nem egy ligában játszanak; kezeljük eképpen és iszonyat jól fogunk szórakozni rajta.