Gyermekkori mesét idéz Szabó Magda portréfilmjének címe, az tűnt idő hangulatát. Egy képet, amely később évek múltán írói motívummá érik, szinte észrevétlen át-meg átszövi a múlt emlékeit és magát az életművet.
Szabó Magda a pályát költőként kezdte. A kiugró sikert az ígéretes pályakezdést nem követte töretlen folytatás. Az Újhold tagjaként fiatalon elhallgattatják s amikor tíz hosszú esztendő múltán 1958-ban megszólal, kiforrott, eredeti hangú prózaíró. A Freskó elsöprő szakmai és közönségsiker s egyben olyan művek nyitánya, mint az Őz, az Abigél, az Ókút, a Régimódi történet és az Ajtó, hogy csak néhányat említsünk a világ 33 országában kiadott, népszerű regényei közül. Amikor a ’70-es évek elején szülővárosa tiszteletére megírja a Kiálts, város! című darabját, színpadi szerzőként is sikert arat. A magyarság sorsfordító döntéseit megidéző drámái időről időre jelen vannak színpadon képernyőn, drámakötetek válogatásaiban. S most amikor korábbi esszékötete A félistenek szomorúsága után eredeti Vörösmarty-interpretációja is igazi irodalmi esemény lett, a regény- és drámaíró mellé egyenrangú társként zárkózott fel a tudós irodalomkutató. A hattyú koronája természetesen nem lexikon-portré. Nem egymást követő események formázzák az arcot, hanem a felidézett élmény, a gondolat. Az életút egy-egy állomása – Debrecen és Bécs helyszínei – inkább arra szolgál, hogy az írónő megossza velünk titkait életről és elmúlásról, hitről és szenvedésről, hűségről és magyarságról. Legfőként persze a művészetről, amelynek életét szentelte. De bármiről is beszél amikor megszólal, varázslat születik meg.